Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aurorosz (részlet a 17. fejezetből)

2010.10.20

Aurorosz (részlet a 17. fejezetből)

 

 

.......

Aurorosz éppen pakolta kis batyujába a takaróját, és közben a fenekén üldögélve, térdeit felhúzva gondolkodó Simonaszra pillantott.

-Már indulsz is? –kérdezte suttogva Simonasz.

-Igen, mielőbb indulnom kell, mert ahová mennem kell, az valószínűleg nagyon messze van, és nem tudom, mikor érek oda. –válaszolta Aurorosz.

-Nem várjátok meg, amíg megreggelizünk? És Héraklész is húzza még a lóbőrt. –biccentett a kiterülve alvó fiúra.

-Mindjárt felébresztem, csak még becsomagolok néhány sült halat, ami még tegnap megmaradt. Nektek elég lesz hat darab?

-Persze, bőven. Én valószínűleg csak délután eszek, és ha jól sejtem, estére már oda is érünk a Dór király várába.

-Ha sietünk, akkor igen. –szólalt meg Sophitia, miközben felült fekhelyéről.

-Jó reggelt, kisasszony. –köszöntötte Aurorosz, és Simonasz is.

-Jó reggelt. –köszönt vissza illedelmesen, és a pakolászó Auroroszra nézett. –Hát te máris indulsz?

-Igen, kisasszony, sietnünk kell. –mondta Aurorosz, majd a pakolászással végezve felállt, a békésen szunyókáló Héraklész mellé ment, és leguggolt mellé. Lágyan megrázta a vállát, melyről lecsúszott az oroszlánbőr. –Héraklész, ébredj! –mondta halkan neki, de az nem reagált. –Héraklész! Indulnunk kell. –most már hangosabban mondta, és hevesebben rázta meg vállát. Kisvártatva a fiú végre ébredezni kezdett, és hunyorogva kinyitotta szemét.

-Mi az, máris reggel van? –csodálkozott, majd felült, és ásított egy hatalmasat. Irtózatos szájszagától Aurorosz undorodva elfordult.

-Fuhh, te aztán nem sajnálod a levegőt! –utalt a szájszagra.

-Hogy? Áh, még úgy aludnék… -nyújtózkodott, és körülnézett. –Máris indulunk?

-Igen. Kérlek, öltözz, és máris útnak indulunk. –kérte a fiút, bár nem volt sok öltözködni valója. Csak magára kellett vennie a hatalmas oroszlánbőrt, amit takarónak használt, és már kész is.

-Na és a reggeli? Én szoktam reggelizni, te nem? –nézett furcsán Héraklész. –Máris korog a gyomrom.

-Majd eszünk út közben. Már elraktam a halakat, összesen ötöt. –válaszolta. –Egyelőre elég lesz.

-Hát, rendben van. Csak foghattam volna még elég halat, ki tudja, mikorra érünk oda. –mondta, majd vállat vont. –Ti is most indultok, vagy még reggeliztek? –kérdezte Simonaszt.

-Nem, még egyszer itt alszunk. –gúnyolódott vigyorogva Simonasz. Héraklész látszólag nem törődött vele. De a hercegnő egy rosszalló pillantást vetett Simonaszra, aki úgy tett, mint ha semmi rosszat nem tett volna. –Na jó, én megyek lemosakszom. –mondta ásítva Simonasz, és feltápászkodott. –Én mosakodni is szoktam, Te neem? –ismételten gúnyolódott Héraklészszal.

-De szoktam, csak nem ilyenkor. –szólt vissza neki, majd jobb karját felemelte, és megszagolta a hóna alját. –És nem is vagyok büdös. Ráérek vele holnapig.

Sophitia kicsit meglepetten nézett Héraklészra. De hiába is ellenkezne, már ő sem fürdött rendesen két napja. Most viszont szívesen venne egy jó fürdőt, bizonyos természet okozta okokból. De attól tartott, ez most nem lenne jó ötlet. Na nemcsak a fiúk miatt, de valószínűleg a víz most még igencsak hűvös lehet.

-Jól van, még nekem is akadt némi dolgom, mindjárt visszajövök. –szólt Sophitia, és felállt, hogy félrevonuljon. Ahogy elindult az erdő irányába, nemsokára észrevett valamit. Egy fekete sas madárt -amit még tegnap láttak-, az erdő szélén. Egy magas fa ágán pihent, és a hercegnőt nézte szurokfekete szemeivel. A hercegnő megállt, és mereven nézte. Valahogy rossz érzése támadt. A madár ekkor hirtelen előrelódult, szárnyait kifeszítve vitorlázott a meglepődött hercegnő felé, majd szárnycsapkodással gyorsított. Zuhanórepülésben hasította a levegőt, csőre nyílhegyként előremeredve célozta meg a hercegnőt. Sophitia az ijedtségtől megdermedve látta, ahogy egyre gyorsul a madár, és mikor már elérte a megfelelő magasságot és gyorsaságot, már csak ötven méterre volt a hercegnőtől. A fekete sas az utolsó pillanatban szárnyait szorosan behúzta a teste mellé, és most már valóban úgy festett, mint egy nyílvessző: teste irreálisan megnyúlt és elvékonyodott. A farktolla valóságos remekműnek látszott, ami tökéletes siklást biztosított neki, és egyenesen a Hercegnő mellkasa felé irányította. Már majdnem elérte a megdermedt hercegnőt, mikor lány az utolsó pillanatban a földre vetette magát, és éppen hogy elkerülte a halálos madár hegyes csőrét. A fekete sas ezután rögtön kiengedte szárnyait, és vitorlázva magasabbra emelkedett. Bosszúsan rikoltott, mintha átkozná a hercegnő reflexeit. A mozdulatot a hercegnő még otthon, apja várában tanulta. Ezt gyakoroltatta vele Kherosz parancsnok, hogy a hercegnő elkerülje támadás esetén az ellenség hasonló támadásait. Ennek a reflexnek most az életét köszönheti.

A fekete sas most egyenesen –szinte alig veszítve sebességéből- a lovához igyekvő Aurorosz felé vette az irányt, és készült az újabb csapásra. Szárnycsapkodással ismét gyorsulni kezdett.

-Aurorosz, vigyázz! –kiáltott oda a fiúnak a hercegnő. –Mögötted!

Aurorosz hallotta a hercegnőt, és megfordult. Először csak a hercegnőt vette észre, ahogyan a fűben fekszik. De látva, hogy a hercegnő felfelé mutat, felnézett, és a már nyíl alakzatot felvett valamit vette észre, amint nagy sebességgel pont felé zuhant. Szinte azonnal a földre vetette magát. Ám a fiú túl későn reagált, és a madár borotvaéles karmait kieresztette. Aurorosz hiába hasalt le a madár elől a földre, jobb vállát így is érte a sas karmai, és felsértette. Aurorosz fájdalmasan felkiáltott, és a vállához kapott. Héraklész már Sophitia kiáltását is meghallotta, és látta, ahogyan a furcsa kinézetű fekete sas rátámad Auroroszra. Simonasz viszont csak Aurorosz fájdalmas kiáltására figyelt fel, mivel hogy messze volt a hercegnőtől, nem hallotta, ahogyan Auroroszt figyelmezteti a hercegnő. De ahogy meghallotta a barátját, rögtön vissza is fordult a folyó felől, és rohanni kezdett a lejtőn felfelé. Nem látta Auroroszt, csak Héraklészt, aki az Ő íját, és a nyílvesszőket éppen előkaparássza a holmi közül, valamint Sophitia hercegnőt, amint éppen feláll a fűből.

-Hé, mi a fenét csinálsz, megmondanád? –kiáltott oda Héraklésznak, aki közben már meg is találta az íjat, és a hozzá tartozó nyilakat, majd az egyik nyílvesszőt megfogva, felajzotta az íjat, és célba vett valamit. Ahogy feljebb ért, meglátta a fűben lapító Auroroszt, és hogy Héraklész pont abba az irányba céloz.

-Hé, teszed azt le, hogy képzeled? –ordította Héraklésznak, és egy kis tőrt húzott elő a nadrágja oldalzsebéből, majd a fiúra rontott. Héraklész ekkor kilőtte az íjat, és Simonasz megállt. Rémülten figyelte, ahogy a nyílvessző Aurorosz irányába tart. Ekkor vette észre azt a sast, ami épp Aurorosz felé repül, kieresztett karmokkal. Mielőtt a fekete sas elérte volna a földön fekvő, és rémülten hátrálni próbáló Auroroszt, a nyíl telibe találta, pont az oldalánál, a szárnya alatt. A nyílvessző süvítve keresztülhaladt a madár-szerű teremtmény testén, ami így elveszítve a röppályát, és az egyensúlyát, szárnyaival ide-oda csapkodva a földbe csapódott, pont Aurorosz mellé. Simonasz ekkor döbbent rá, hogy Héraklész nem megtámadta, hanem megmentette Aurorosz életét, és most Aurorosz felé vette az irányt, hogy segítsen neki. Ahogy odaért, Aurorosz félig már fel is tápászkodott, és segített neki felállni.

-Minden rendben, jól vagy? –kérdezte aggódva Simonasz.

-Semmi bajom, csak a vállamat karmolta meg. –válaszolta. –de mi a fene volt ez?

-Egy veszett madár. –válaszolta Simonasz, és nézte, ahogy a fekete sas a földön furcsa alakzatot kezd el felvenni. Sőt, egy pillanat múlva már nem is hasonlított madárra, hanem valami fekete szurok masszára, ami magától mozog.

-Ez nem madár! Ez Rykopsz teremtménye! –mondta Aurorosz.

A sűrű, fekete massza testet öltött, és a testből négy láb nőtt ki. Aztán egy fej, és lábra állt. Ezután villámgyorsan kirajzolódtak a testen a részletek, szőr nőtt a testen, és a fejen hatalmas száj nyílt, benne borotvaéles fogakkal. Végül úgy nézett ki, mint egy sakál, és egy farkas keveréke, csak sokkal abszurdabb külsővel, és nagyobb szájjal, fogakkal.

-Mi a franc ez? –döbbent meg Simonasz. Eközben odaért Héraklész is.

-Ilyet még életemben nem láttam! –csodálkozott Héraklész. Hallotta, hogy Sophitia is feléjük fut, és hátraszólt. –Hercegnő, maradjon ott, ne jöjjön közelebb! –kiáltott neki, mire a hercegnő kapcsolt, és leguggolt.

A farkas-szerű teremtmény felvicsorított, füleit –amitől még életszerűbbnek tűnt- hátrahúzta, és ugrásra készen megfeszítette lábait. Héraklész egy újabb nyílvesszővel felajzotta az íjat, és célba vette a teremtményt, ami bár nem volt egy nagy testű lény, de annál veszélyesebbnek látszott. Simonasz tőrét maga elé tartva állt Aurorosz elé. Ekkor a farkas-szerű teremtmény rettenetes, leginkább a farkas ordítás, és a hiúz fujtatásának keverékéhez hasonló hangon üvöltött, majd hirtelen nekirugaszkodva előrelendült. Simonasz felé vetette magát, száját hatalmasra kitátva. Héraklész azonnal lőtt, és újból talált. A teremtményt ugrás közben, a levegőben érte a nyíl, a nyaka és a mellső láb tövénél fúródott a testébe. A lövés ereje oldalra taszította, és pár lépésre Simonasztól esett a földre, az oldalára.

-Szép lövés! –dicsérte Simonasz a fiút. De még mielőtt megkönnyebbült volna, megdöbbenve vette észre, hogy a teremtmény szinte rögtön talpra áll, a kilógó nyílvesszővel az oldalában. –Hát ez…! –szinte elsápadt meglepettségében.

A teremtmény a kiálló jókora nyílvesszőt fejét oldalra fordítva fogaival kitépte és eldobta. A lövés helyén semmi sem látszott, csak egy apró fekete lyuk, ami azonnal összeforrt. A teremtmény most mélyen Aurorosz szemébe nézett.

-Nem menekülhettek meg! Úgy is végzek veletek! –mondta a lény és lassan elkezdett a fiúk körül sétálni.

-Mit akarsz tőlünk? Rykopsz küldött? –kérdezte Aurorosz.

-Á, szóval elmondta az a nyomorult nimfa? –nevetett a farkas-szerű teremtmény. –sebaj, már nem számít. Engem nem lehet megölni, testemet nem fogja fegyver. De titeket igen.

-Nem érdekel, nem fogom hagyni, hogy háborút szíts az emberek között! Kerül, amibe kerül, meg foglak állítani! –vágta rá Aurorosz.

-Tessék csak, tessék! –gúnyolódott a teremtmény, és újból támadási pozíciót vett fel. Héraklész eldobta Simonasz íját, és előrántotta dorongját.

-Bízd rám, Aurorosz! –kiáltotta a fiú, és még mielőtt tiltakozhatott volna Aurorosz, Héraklész már támadott is. A teremtmény látva a támadó Héraklészt, rávetette magát. A fiú a doronggal még a levegőben eltalálta a teremtményt, ami az a földre esve az ütés erejétől végiggurulva szántotta a füvet. De rögtön felállt, és már támadott is. Mindannyian meglepődtek, hogy a teremtmény egy ekkora ütést egyáltalán túlél, nemhogy rögtön felpattan, és máris támad. Héraklész megindult a lény felé. A teremtmény most már cselesebben futott Héraklész felé: ide-oda cikk-cakkban ugrálva került egyre közelebb hozzá, és amikor már nagyon közel volt, rendkívüli ügyességgel kerülte ki a fiú dorong csapásait, majd ráugrott. Hatalmas álkapcsával Héraklész vállába harapott, amitől a fiú fájdalmasan felordított. Iszonyatos erővel fogta a fiút, és marcangolni kezdte. Héraklész kétségbeesetten próbálta leszaggatni magáról a teremtményt, de nem sikerült. A nagy dulakodásban a fiú, rajta a teremtménnyel a földre zuhant, és úgy próbálkozott, hogy leszedje magáról. Aurorosz oda akart rohanni, hogy segítsen Héraklésznak, de Simonasz visszafogta.

-Ne, semmi esélyed! –tiltotta Simonasz. –Viszont van egy jobb ötletem! –Simonasz a kezében lévő tőrt a pengéjénél megfogta, és célba vette a dulakodókat. Aurorosz rögtön észrevette, hogy Simonasz mire készül, és óvatosságra intve megfogta barátja vállát. –Nyugi, bízz bennem! –bíztatta Auroroszt, majd egy alapos célzás után nagy lendülettel eldobta a tőrt. A tíz lépésre lévő dulakodók közül az egyiket biztos találat érte.

 

 

(folytatás a regényemben)

 

 

Daniel Silen

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.